2012. március 16., péntek

Félelmeink






Régóta érik már bennem, hogy a félelemről írjak.

A félelemeinknek nagyon széles a tárháza, de alapvetően két részre osztanám őket.Valós félelemre és az elménk teremtette félelemre. Az első csoportnak van tárgya, amitől valóban félünk és a túlélésünket szolgálja. A félelmeink agyunk legprimitívebb, legősibb részéhez a hüllőagyhoz tartoznak. Nem gondolkodik, nem tud beszélni, nem érti, hogy miért csinálja amit csinál, de nagyon jól működik az ösztönös, rutin feladatok elvégzésében. Onnan kapta a nevét, hogy ez a fejlettségi szint jelenik meg a hüllőknél, így működik az agyuk. Egy kígyó nem fog elgondolkodni, hogy szimpatikus vagy-e vagy sem, valóban veszélyt jelentesz-e rá vagy sem, közel jöttél megmarlak és ennyi.Tehát az ösztönös rutinszerű dolgainkat, amiken nem kell gondolkodni a hüllőaggyal végezzük. Az túlélésünket szolgálja az a fajta félelem, ami veszélyhelyzetben beindítja a küzdj vagy menekülj reflexet. A nyakunk megfeszül, a légzésünk felgyorsul a pulzusunk megemelkedik, pupillánk kitágul, látás, hallás élesedik. Ez a reakció, hihetetlen energiákat tud generálni. Ennek köszönhető, hogy veszélyhelyzetben olyan gyorsan tudunk futni, mint még soha vagy felemelünk egy elképesztően nehéz dolgot, hogy kiszabadítsuk alóla a gyermekünket, az idős néni úgy elveri a támadóját a táskájával, hogy az fejvesztve menekül. Amennyiben nem tudjuk levezetni ezeket az energiákat, izomfeszültségek formájában elraktározódnak, gócpontok alakulnak ki a lapockánk környékén, a hasfalunkban, hátunk alsó részében. Hogy kinél hol, ez többnyire velünk született, kódolt tulajdonság.Valós félelem tehát olyan helyzetben lép fel, amikor küzdenünk vagy menekülnünk kell. Az összes többi, az általam másik csoportba sorolt félelemek közé tartozik, amit az elménk hoz létre és képes szorongássá, pánikká vagy fóbiává fokozni azt.